Kukorelly Endre író, költő 2010-től az LMP országgyűlési képviselője volt, 2012-ben lemondott mandátumáról. Országházi divatok című könyve 2014-ben jelent meg.

 - Nem lehet, hogy azért akart parlamenti képviselő lenni, hogy megírja az Országházi divatok című könyvét?

Nagyon nem így volt! Úgy történt, hogy még 2009-ben Mille Lajos, régi barátom szólt, hogy inna velem egy sört. Megkérdezte, hogy akarnék –e az LMP jelöltjeként indulni a szentendrei körzetben, én meg azt gondoltam, ez nem lehet komoly, de az volt. Viszont nemet mondtam neki, mert egyrészt fel sem merült bennem, hogy ilyesmivel foglalkozzam, másrészt időm se volt rá.

Egyébként amikor először hallottam, hogy „Lehet más a politika”, akkor mindjárt azonosultam a kifejezéssel. Én még ezt

imperatívuszba is tenném, hogy Legyen más a politika!

Végül jött egy fura szituáció, meghívtak egy megbeszélésre az LMP-től, de én erről elfeledkeztem, és csak az utolsó pillanatban estem be. Ott megint felkértek, hogy vállaljam el a jelöltséget, én meg szégyelltem magam amiatt, hogy elkéstem, és végül igent mondtam. Egy kikötésem volt, hogy nekem ne kelljen csinálni semmit, mert nincs rá időm, csakhogy ez nem így működik. Ahogy beléptem a közösségbe, gyorsan keletkezett egy identitásom is, és akkor már benne voltam a sűrűjében.

 - Visszatérve az Országházi divatokra, ez egy naplószerű könyv. Előre elhatározta, hogy megírja az élményeit?

Tizenkilenc éves korom óta írok naplót, akkor is írtam, amikor képviselő voltam, de furcsa módon, és ezt most se értem, nem gondoltam rá, hogy ebből könyv legyen. Talán azért is, mert én eleve nem akartam ott lenni, először arra gondoltam, hogy rögtön le is mondok a mandátumomról. Ha lett volna profi politikusi identitásom, akkor nyilván az elejétől tudatosan készülök arra, hogy megírom, de mivel ilyen nem keletkezett, ezért ez csak egy napló volt. Végül addig győzködtek, hogy nekiláttam a könyvnek. 

 - A könyvből nekem úgy tűnik, hogy ön volt a parlament kulturális Don Quijote-ja, azzal a különbséggel, hogy ön mintha végig tisztában lett volna a szerepével: mérges volt, próbálkozott, de közben tudta, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy. Ön is így érezte?

Egyetlen jelzővel nem lehet leírni, hogy milyen volt.

Irgalmatlanul fárasztó volt,

irgalmatlanul unalmas volt,

irgalmatlanul érdekes volt,

vicces volt,

undorító és visszataszító volt sokszor,

hiábavalóság érzetét keltő volt,

de voltak nagyon felemelő és megható pillanatok is. Minden volt. Egyáltalán nem bántam meg, hogy beleszagoltam.

 - Van egy jelenet a könyvben egy LMP-s összejövetelről, ahol megjelentek a párt országgyűlési képviselői, és azok, akik szerepeltek ugyan a listán, de végül kimaradtak a parlamentből. Azt írja, hogy volt feszültség a két csoport között. Eszébe jutott valaha, hogy ha abban az időben arányos a választási rendszer, akkor az LMP frakciója majdnem kétszer akkora lett volna, hiszen ennyi szavazatot szerzett?

Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Engem bevittek tálcán, én tettem a legkevesebbet ezért. A választás napján, amikor lezárták az urnákat, és a párt irodájában a csajok sikoltoztak, akkor egyszer csak csuklón ragadtak, hogy menjek fel a pulpitusra, mert már parlamenti képviselő vagyok. Én ezt akkor tudtam meg! Fogalmam sem volt róla, hogy be fogok kerülni. Elmagyarázták akkor, hogy a legnagyobb megyének a listáján voltam, meg ilyenek, de nekem egyik fülemen be, a másikon ki, úgyhogy még most se tudom pontosan, miként kerültem be a parlamentbe. 

 - Érdekes, amit mond, de a kérdés inkább arra vonatkozott, hogy ha olyan választási rendszer lett volna, vagy lenne most, amelyben a szavazói akarat alapján osztják a mandátumokat, akkor az LMP-nek akkor is, meg ma is sokkal nagyobb frakciója lett volna. Érzett –e lelkiismeret-furdalást a választókkal szemben, hogy nekik járt egy bizonyos mértékű parlamenti képviselet, de ennek csak a felét kapták meg, a legutóbbi választáson még azt sem?

Ezt nagyon rossznak tartom.

Teljesen egyetértek az arányos választási rendszerrel.

Másrészt a bejutási küszöböt szerintem legalább 2 százalékig le kellene vinni, hogy kerüljön be egy csomó párt, mert majdnem minden ember egy külön érdek- és értékszféra. Kerüljenek be kisebb pártok is, és legyen koalíció kényszer. 

Az emberi létezés együttműködés és versenyzés elegye. Ilyen a futball is, és a kettő között van egy finom határ, aminek a kezelését az ember a szocializációja során tanulja meg. Például a miniszterelnök fizikailag tud focizni, de számomra

Orbán Viktor nem focista, mert nem adja le a labdát. A focista leadja.

Nem azért adom le, hogy visszakapjam, de leadom ÉS vissza fogom kapni. Aki ezt zsigerileg nem tudja, az nem tud focizni, és az nem is politikus. 

 - Azt mondta, hogy önt különlegesnek tartják, amiért íróként aktívan politizál. Nekem meg pont az a különleges, aki nem. Soha nem értettem, hogy a szocializmus negyven éve hogyan tudott úgy eltelni, hogy hallgattak a művészek. Ön szerint ma kellőképpen részt vesznek a közéletben az írók, zenészek, színészek?

Egyáltalán nem. Kóma van. Az ókori görögöknél attól, hogy megvolt a saját „gazdaságod”, életed, még nem voltál senki, ha nem vettél részt a köz életében. Ott hozzátartozott az identitáshoz, hogy az olimpián én győzök, én halok meg a hazáért.

Nem a hazáért halok meg, hanem ÉN halok meg a hazáért.

Nem tudom, hogy nálunk miért van még az értelmiség is kómában.

 - Nem lehet, hogy a hatalomtól való függés miatt?

Igen, de ha pozitívan csinálnák, akkor függés helyett erős nyomásgyakorlók lehetnének. És ha nyomás van, akkor azok, akik rendelkeznek az erőforrások fölött megadják magukat. Ha várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön, akkor nem, nem fogják a szádba irányítani a sült galambot, neked kell nyomást gyakorolnod, és akkor működik. Ha megjelenik egy kritikus tömeg, a hatalmon lévők abban a pillanatban meghátrálnak.