Emmanuel Macron úgy lett Franciaország elnöke, hogy megszerezte a voksok 66,06 százalékát, tehát a szavazók többségének a támogatását, miközben a részvétel megközelítette a 75 százalékot. Ennél demokratikusabban nem lehet köztársasági elnököt választani. 

Összehasonlításképpen a legutóbbi magyarországi országgyűlési választáson a részvételi arány 61,73 százalék volt. A Fidesz pedig úgy került hatalomra, hogy a szavazók kisebbsége, 44,87 százaléka támogatta. A franciaországi elnökválasztás kétfordulós, a magyarországi parlamenti választás egy. 

A többségi győzelmet azonban nem a két forduló garantálja.

Ha biztosítani akarjuk, hogy kizárólag a voksok többségével lehessen elnyerni egy posztot, akkor nem engedhetünk kettőnél több jelöltet a második fordulóba. Egyszerű matek: ha két jelölt között oszlanak el a szavazatok, akkor a több voks automatikusan többséget jelent. Emiatt Franciaországban már az elnökválasztás előtt biztos, hogy a szavazók többségi akarata dönt majd. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy a részvétel csillagászati mértékben meghaladta a Magyarországon tapasztalt mértéket. 

A francia elnökválasztáson 13 százalékponttal magasabb volt a részvétel, mint a legutóbbi magyarországi parlamenti választáson. 

És mindezt úgy, hogy a franciáknál 1969 óta nem mértek ilyen gyenge értéket. Vagyis ott a 75 százalék rekord alacsonynak számít!

A kétfordulós választás csapdája

Amikor valaki kétfordulós választást követel, érdemes végiggondolnia, hogy mit is akar. Ha a szabályok garantálják, hogy csak két jelölt juthasson a második menetbe, akkor biztos, hogy a győztesnek az adott poszthoz meg kell szereznie a szavazatok többségét. De ha mások a szabályok, akkor nem. 

A második fordulóba be lehet engedni két, három, de akár tíz jelöltet is. 

Így értelmetlenné válik az egész, ugyanis a problémát nem sikerült megoldani, viszont bonyolultabb a rendszer. 

A korábbi magyar rendszer

Korábban a parlamenti választásoknál Magyarországon is kétfordulós volt a rendszer. A szabályok szerint azonban a második menetben nem két, hanem legalább három jelölt indulhatott. Vagy akár több. Ma sokan ünneplik azt a szisztémát, mondván, a pártok visszaléptethették indulóikat az esélyesebbek javára, illetve a szavazók is korrigálhatták döntésüket az erőviszonyok ismeretében. Ez igaz. 

A módszer eredményeként az ötödik választáson, 2006-ban az egyéni jelöltek 97 százaléka úgy szerzett mandátumot, hogy megkapta körzetében a szavazatok többségét. Összehasonlításképpen 2014-ben, az egyfordulós rendszerben, ez az arány mindössze 20 százalék volt! 

Az adatok szerint a kétfordulós rendszer jobbnak tűnt, mert jobban tükrözte a szavazók többségének akaratát. Azonban a 2006-os eredményhez 5 választásra és 16 évre volt szükség. Ennyi idő alatt tanulták meg a pártok, és a választók, hogy miként működik a rendszer. És még akkor sem garantálta semmi, hogy minden választáson kizárólag többségi akarattal lehet elnyerni egy képviselői helyet. 

A kétfordulós, aránytalan választási rendszer csapdája, hogy nem biztosíthatja a szavazói akarat érvényesülését. 

Aránytalan rendszerben ugyanis bármi megtörténhet. Így a kettő helyett egy forduló alkalmazása legfeljebb tovább ronthat egy amúgy is rossz helyzetet. 

Melyik a jobb?

Ha egyetlen posztról döntünk, köztársasági elnök, akkor az eredmény nem lehet arányos. Csak azt lehet garantálni, hogy a győztesnek meg kell szereznie a szavazók többségi támogatását.

Parlamenti választás esetén azonban az arányos rendszer nemcsak lehetővé teszi, hanem biztosítja a szavazói akarat érvényesülését. Függetlenül attól, hány fordulót tartanak.